A szobámba ülök az ablak mellett, közbe egy füzet a kezemben és rajzolgattok. Mélyen el mélyülve füzetemben, egy kiabálásra leszek figyelmes az ablakom alatt. A függönyt arrébb húzom, hogy kiláthassak rajta. Mikor meg látom azt az egy személyt aki minden nap mosolyt csal az arcomra, elmosolyodok. Jobb kezemet felemelve intek neki egyet, majd jelzem neki hogy jöjjön be. Ő csak bólint egyet s rohant be a házba. Már csak azt hallom, hogy édesanyámnak köszön és nagy léptekkel rohan fel a lépcsőn, be egyenesen a szobámba. Kinyissa az ajtót s nagy mosollyal az arcán, közeledik felém. Füzetemet lerakom és felállok, hogy megölelhessem. Olyan jó újra érezni az illatát és magamhoz ölelni. Elengedtük egymást majd az ágyamra ültünk. Hosszú percekig néztük egymást. Próbáltam kitalálni vajon Ő most mire gondolhat. Pár perc várakozás után megszólalt:
- Barbi..- ennyi tudott kimondani a száján.
- El kell mondanom neked valamit..- folytatta a mondani valóját.
- Én...én..-nem értettem mit akarhat mondani, hogy ilyen nehéz lehet.
- Niall, én is szeretnék neked elmondani valamit...-sütöttem le a szemem és a számba haraptam.
- Már egy ideje ismerjük egymást...és hát..hogy is mondjam..- haraptam el a mondatott.
- Belém szerettél? -mondandójára felemeltem a fejem.
- I...Igen! -mondtam alig hallhatóan. Kezemet meg fogta és mélyen a szemembe nézett.
- Barbi, mi elköltözünk! - mondta, kicsit szomorú hangon. Én erre tágra nyílt pupillákkal pislogtam rá. Mi az hogy elmegy? Nem az nem lehet!
- M...Micsoda? -csak annyit tudtam kinyögni.
- Igen! El kell költöztünk. Apa kapott egy jobb állást Los Angelesbe és hát oda kellene mennünk..-mondta.
- De...hát...- nem hittem el. Pont most kell elmenni mikor bevallom neki hogy beleszerettem. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen! A könnyim csak úgy gördültek lefelé az arcomról. Niall közel húzott magához és olyan szorosan és gyengéden ölelt át ahogy még soha sem. Mi lesz velem nélküle?
NIALL HORAN
Annyira rossz érzés volt Őt most elveszíteni. Minden nap, találkoztunk és megnevetettet, és most itt hagyom Őt! Most jöttem rá én is valamire. Beleszerettem! Igen! Szeretem! Mindig kerestem az igazit és mindig végig itt volt a közelemben. Nem, nem lehet! Nem szabad! Még most kell elfelejtenem Őt, amíg csak lehet. Én elmegyek, Ő meg itt marad. Egyikőnknek se lenne ez jó. Amennyire tudtam úgy öleltem magamhoz. Lágyan és gyengéden. Hosszú percekig így voltunk, míg én a vállánál fogva vissza ültettem magammal szembe.
- És...mi...mikor...mész?-hangja rekedtes volt, alig érthető a sírástól.
- Ma este indul a repülő.- mondtam a könnyeimmel küszködve. Próbáltam erős lenni. Szerencsére kibírtam. Ajkai legörbültek, ahogy meghallotta szavaimat. Nem tudtam többet mondani. Arcára egy puszit nyomtam, és elhagytam a házát.
